A középkor irodalmának két arca II.

Szerettél volna valaha is bátor, erős és legyőzhetetlen lovagként harcolni? Vagy férfiak százai által körüludvarolt, szerelmes várúrnő lenni? Nos, a középkori világi irodalom alakjai között számos ilyen hőst találunk. Vajon a mélyen vallásos középkori világszemlélet mellett hogyan fért meg ez az életforma? A középkori uralkodók kastélyaiban, udvaraiban egyre nagyobb teret nyert a szerelem, a harc vagy épp az életöröm hirdetése. Ezek a történetek nemcsak szórakoztatták az embereket, de általuk saját nemzetük történelmét, múltját is megismerhették. Hihetetlen népszerűségnek örvendtek a kor akkori hírességeihez kötődő irodalmi művek.
De kik alkották a középkori “hírességek“ táborát, és milyen emberideált képviseltek? Ők a lovagok, akik nem a túlvilági üdvösséget, hanem az evilági boldogságot keresték. A lovag kötelessége volt: a keresztény hit védelme, a hûbérúr feltétlen szolgálata, az elesettek és a nők védelme, illetve az utóbbi iránti feltétel nélküli tisztelet. A általuk képviselt lovagi értékrend mindmáig népszerű, gondolj csak a Heath Leger által alakított lovagra a Lovagregény című filmben, vagy a XX. századi modern mesehősökre: Batmanre, Supermanre vagy a Pókemberre. A nők és elesettek védelme, az igazságért való küzdelem e „modern kori lovagoknak“ is a legfontosabb erénye.
A középkorban keletkezett epikus művek verses vagy prózai alkotások voltak. A lovagi epika feltámasztotta és népszerűvé tette a korábbi évszázadokból származó hősmondákat. Most vizsgáljuk meg közelebbről ezeket a korabeli sikertörténeteket!
Az anyanyelven íródott hősi énekek és lovageposzok a XII–XIII. században élték virágkorukat. Magasztos célokért küzdő hősökről szóltak, általában verses, énekelt formában élő elbeszélések voltak. Kiemelkedik közülük a francia Roland-ének, amelynek hőse, Nagy Károly, francia király a szaracénok ellen vívott csatájában esik el. Az ő helytállását és erkölcsi nagyságát örökíti meg a mű. A német irodalom is büszkélkedhet hősi lovageposszal, a Nibelung-énekkel Az eposz hőse Siegfried, a népvándorlás koráig visszanyúló germán mondakör alakja. De az emberek lassacskán szórakoztatóbb, izgalmasabb történetekre vágytak. Kalandot követeltek. Így váltak népszerűvé a XIV–XV. században a prózában írott lovagregények: Artúr királyt és a kerekasztal lovagjait, Lancelotot, Trisztánt és Izoldát is ezekből a regényekből ismerték meg.
E művekben voltak lovagok, epekedő fiatal nők, de még mindig nem került eléggé reflektorfénybe a szerelem, az udvarlás, a rajongás. Ez az igény szülte meg a lovagi líra verseit. Francia nyelvterületen trubadúroknak, német területen pedig minnesängereknek nevezzük a világi tárgyú dalköltőket. Kik is voltak ők? Arról ismerhették fel őket, hogy egy szál lanttal a kezükben alkonyatkor egy előkelő, férjes asszony ablaka alatt vertek tanyát. Egész éjjel szerenádot adtak. A hölgy szépségét, iránta érzett szerelmüket öntötték versbe. Hajnalig abba sem hagyták szerelmes dalaikat. Tudták, hogy szeretett asszonyuk sosem lehet az övéké, de rendületlenül zengték szerelmes verseiket. Olykor nyíltan szóltak az áhított testi szerelem beteljesülésről is:
„ A hársfaágak csendes árnyán ahol kettőnknek ágya volt, ott láthatjátok a gyeppárnán, hogy fű és virág meghajolt.”
Ezt a középkori szerelmi költészet legjelentősebb képviselője, a német Walter von der Vogelweide írta.
Ezek a mai fiatalok! Ezt nem csak most hallhatjátok a szüleitektől, vagy a felnőttektől. A középkorban sem volt másképp. Az egyetemeken tanuló művelt, városi diákok, a vágánsok bizony nem vetették meg a bort, a szerelmet, a duhajkodást. Életörömüket humoros, szellemes, olykor pajzán versekbe foglalták. Legismertebb versgyűjteményük a Carmina Burana, amely 200, főként latin nyelven íródott, hol gyengéd, hol igencsak trágár kifejezéseket tartalmazó vágánsdalt foglal magába. Carl Orff 1935-ben néhány darabját megzenésítette, oratóriuma világhírűvé tette ezeket a dalokat.
Mivel a középkori világi tárgyú műveket az utókor túl szabadszájúnak, vaskosnak, erkölcstelennek tartotta, így nem lepődhetünk meg azon, hogy csak a XX. században válhattak igazán népszerűvé ezek az alkotások. Sőt, ki tudja? Talán még mindig rejlenek poros középkori kódexekben, elfeledett gyűjteményekben máig fel nem fedezett szerelmes vagy erotikus középkori művek.