A XIX. század második felének magyar lírája. Vajda János

Van, amikor az ember elfordul a politikától, a közélettől. Fontosabbnak tartja a saját érzéseit, magánéletét. A költő ekkor leginkább a műalkotás szépségében talál menedéket. A XIX. század második felének magyar költői közül Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő és Vajda János képviseli az impresszionizmus és a szimbolizmus modern művészeti irányzatát. „A világ csak hangulat” – írta Reviczky, a modern nagyváros költője. Önzetlen jóságot csak az utcalányoknál, a perditáknál talált. A bukott nőkről a részvét hangján szólt. Komjáthy egyetlen kötetének címadó verse a magány érzését és a közösséghez tartozás vágyát fogalmazta meg filozofikusan. Ady Endre hármuk közül Vajdát tartotta közvetlen elődjének.
Vajda János ellentmondásos egyéniség volt. Például szenvedélyesen szeretett vadászni. Az anekdota szerint egyszer puskavégre kapott egy nyulat, majd zokogni kezdett. De nem az állatot sajnálta, hanem azt, hogy nincs elég pénze ilyen hitvány jószág helyett oroszlánokra vadászni. Pest utcáin akkora sétabottal járkált, hogy kortársai azt hitték, verekedni megy. S közben csak a boldogságról álmodozott. „Keverve a gyöngy a makkal” – írta róla Jókai. Ez a verseire is igaz. Néhány valódi gyöngyszemet találhatunk a kevésbé sikerültek között.
Természetfilozófiai és szerelmi lírája a legismertebb. A vaáli (váli) erdőben című versében gyerekkora idilli táját idézi fel. Válon Vajda apja főerdész volt, a költő itt élt nyolcéves koráig az erdészlakban. Ide vágyott vissza élete végéig. A természetleírás, a „mély vadon”, a „félreeső völgy” és a „házikó” valójában lelki tájat ábrázol. Vajda számára fontosabb a táj felidézte hangulat, mint a külső környezet. E hangulatlírához kapcsolódik az elvágyódó tűnődés. „Oh milyen jó volna ottan”. A magány pillanatnyi életérzése általánossá válik. A visszavágyás a gyermekkor nyugalmába valójában halálvágy: elaludni és pihenni. A végső nyugalom háborítatlan és örök. Az ütemhangsúlyos, felező nyolcas dalforma nemcsak a hangulatot, hanem a bölcseleti tartalmat is felerősíti. Vajda ezzel új műfajt alkotott: a filozófiai dalt. A Nádas tavon című költeményben a pillanatnyi hangulatot impresszionista képekkel festi meg. Képzeld el, hogy a Velencei-tavon, a nádas közelében egy csónakban ringatózol. Bámulod a felhőket, hallgatod a messziről hangzó zsivajt, és eljutsz az álom és az ébrenlét határára. Voltál már így? Pontosan ezt éli meg a vers beszélője is. A tóban tükröződő nap képe összeköti az eget a földdel. A látvány látomássá lesz: a tér és az idő egybeolvad. Minden a mozdulatlanság és a végtelenség érzetét kelti. A világ rejtélyessé válik. Mi a valóság és mi az álom? Lehet, hogy csak álmodjuk az életet? A földi élet és a halál mesének, érzékcsalódásnak, álomnak tűnik. A vers kérdés formájában megfogalmazott általánosítással zárul.
A nosztalgikus vágyódás hangja szólal meg Vajda szerelmi lírájában is. Vajda huszonöt éves volt, amikor megismerte Kratochwill Zsuzsanna Georginát. Azonnal beleszeretett. A nagyravágyó lány azonban ügyet sem vetett a költőre. Egy Esterházy gróf szeretője lett, majd annak halála után feleségül ment egy cirkuszigazgatóhoz. Miután férje meghalt, Gina (gina), ahogy Vajda nevezte őt a verseiben, elveszítette a vagyonával együtt a szépségét is. Közben Vajda is megházasodott. A kétes hírű Bartos Rózát vette feleségül. Életük maga volt a pokol. Hat év múlva Vajda felbontotta az örökös veszekedésektől hangos házasságot. A költő Ginához írta a legszebb szerelmes verseit. Közülük is az egyik legemlékezetesebb a Húsz év múlva. A vers kerete egy természeti kép. A lírai én a Mont Blanc (mon blan) hófödte csúcsainak allegorikus képével jellemzi önmagát. A hegy egyszerre fenséges és magányos. Az örök hó és jég képe a lélek állapotát szemlélteti. A Montblank-ember, ahogy Ady nevezte a költőt a Találkozás Gina költőjével című versében, szinte csak a saját érzéseiről beszél. Ginának egyetlen pillanatra merül fel hattyúi képe. Ám ekkor felenged a gőgös magányba zárkózó, jéghideg szív. A rideg hegy az örök szerelem jelképévé válik. Később Vajda még egyszer, utoljára találkozott Ginával. Hiába. A Harminc év után ennek a találkozásnak állít emléket. Most már végleg elsiratja Ginát. A vers nem az elveszett, hanem az „el nem nyert éden” fájdalmáról szól. Élete végén Vajda utolsó, félbeszakadt költeményében már egy másik édenről álmodott. Az örök szerelem boldogsága helyett az örök ég nyugalmát áhította.
1908-ban jelent meg a Nyugat fiatal, modern költőinek antológiája, A Holnap. A kötetet Vajda Jánosnak dedikálták. Végre elérte az édent, a művészet hazáját, Árkádiát.