Petrarca

Itália egyik legszebb, napfényes, hegyekkel-völgyekkel tarkított tája Toszkána. Ideális hely a világtól visszavonultan alkotó művészeknek, szerelmeseknek. Ezen a tájon élt és alkotott az olasz reneszánsz első kiemelkedő verselője, Francesco Petrarca is (francseszkó petrarka). Két korszak határán élt. A középkor vallásos áhítata és a reneszánsz ember iránti csodálata hatja át műveit. Már az emberi lélekben rejlő értékeket is felfedezi.
Petrarca 1304 és 1374 között élt, Európa számos nagyvárosában megfordult. Nagy műveltségre tett szert. Rómában éppúgy, mint Párizsban a kor legnagyobb költőjét tisztelték benne. Még nem volt negyven éves, de Rómában már poeta lauratusnak,(kiejtés: poéta laurátusz) koszorús költőnek választották. Mégsem volt boldog:
„azok közül vagyok, akiknek öröm a sírás” –
–vallotta önmagáról. Miért? Laura (kiejtés: laura), életének nagy szerelme, s verseinek legfőbb ihletője sosem lehetett az övé. Másrészt hontalannak érezte magát: mindenhol otthon volt, és sehol sem volt otthon.
Hogyan mutatkozik meg ez a boldogtalanság a költészetében? Témák és formák sokszínűsége jellemzi. Megfér egymás mellett az antik világ csodálata, a szerelem, a vágyódás, a természet és az ember csodáinak felfedezése, a csalódás… Felfedezi az emberi szenvedélyek viharos világát, az emberi lélek csodáit, és a saját lelkét. Ettől válik igazán reneszánsz költővé. Ennek a feszültséggel teli, szenvedélyes költészetnek a lenyomatát kapjuk az 1350-ből való, 366 költeményből álló Daloskönyvből. Többségében Laurához vagy Lauráról szólnak a művek. Az iránta érzett vonzalma szenvedélyes hangon szólal meg.
Ti szerencsés füvek, boldog virágok, kiken tapos mélázgató madonnám, part, mely édes szavát figyelve andán, szép lábának nyomát magadba zárod, sima fácskák, friss lombbal ékes ágok, halovány, kedves ibolyák a lankán, sötét erdők, melyek fürödve lomhán a Nap tüzében, oly sudárra váltok, ó, nyájas táj, ó, tiszta, friss erecske, mely tükrözöd szép arcát s szép szemét is, s élő fényétől gyulsz tündökletesre, irigylem tőletek tekintetét is! Ne lássam itt ridegnek a követ se: lángoljatok, hisz lánggal égek én is.
A Daloskönyv 162. verséről van szó, mely a Ti szerencsés füvek, boldog virágok… címet viseli. Ebben a művében Madonnájának, Laurának tökéletességét a táj szépségeivel állítja párhuzamba. A nyugalmat árasztó sorokban a folyópart, a faágak, a virágok, a patak szépségét emeli ki, melyek mind-mind visszatükrözik Laura szépségét. Ez a kiegyensúlyozott, nyugodt hang megváltozik a végén. Az utolsó versszak szenvedélyes, feszült hangulatúvá válik. Irigy és féltékeny a természetre, amely kapcsolatba kerülhetett Laurával. Felszólítja a természetet: ha ők is látták Laurát, lángoljanak, ne legyenek közönyösek. Ez a verse hűen tükrözi, hogy milyen különleges szerelem fűzte őt Laurához. Soha nem lehetett az övé a nő, ám egész életében tiszta szerelemmel gondolt rá. A vers a hagyományos szerelmi költészet, a trubadúrlíra elemeit megtartja. A szeretett nő eszményítése mellett a férfi és nő közti távolságtartás is megfigyelhető. Ám újszerű is, mivel a nő iránti vonzalom és vágy földi érzés, világi élmény.
Nézd meg a vers formáját! A 4 versszakból, összesen 14 sorból álló versformával most találkozhatsz először, de később még többször elő fog kerülni irodalmi tanulmányaid folyamán. A szonett, sajátosságait figyelheted meg rajta. Kötött műformáról beszélünk. 2 darab 4 soros versszakot, quartinát (kiejtés: kvartina), 2 db 3 soros tercina (kiejtés: tercina) követ. Ezek tartalmukban és rímelésükben is ellentétben állnak. Míg az első 8 sor ölelkező rímeket tartalmaz, addig az utolsó két versszak összesen 6 sora keresztrímelésű. A sorok 11 szótagból állnak. Hasonló formájúak a szintén reneszánsz kori alkotó, Shakespeare (kiejtés:sékszpír) szonettjei is, bár nála nincsen versszakokra tagolva a mű.
Petrarca a reneszánsz korai évtizedeinek egyik legnagyobb olasz költője. Laurához köthető különleges szerelme és a természet csodálata határozza meg műveinek témáját. Szerb Antal, egyik legnevesebb irodalomtörténészünk így összegzi Petrarca költészetének jelentőségét:
„megteremtette a reménytelen szerelem évszázadokon át érvényben maradó formuláját. Petrarca nyomában költők ezrei és ezrei lépkedtek…A szonett szigorú zártságával, csodálatos egyensúlyával nagy mesterek kezében lett ékszer, remekmű…”