Boccaccio: Dekameron

Emlékszel még gyermekkorod kedvenc esti meséire? Amiket hol félve, hol izgalommal telve hallgattál? Miért voltak fontosak ezek a mesék? Mert borzongató és új világot tártak fel. Bejuthattál általuk a csodák birodalmába, ahol a gonosz mindig elnyerte méltó büntetését, és a jók győzedelmeskedtek. Vagyis megtanultad általuk, mi az erkölcsi rend, hogyan működik a világ. Felnőve is szeretünk izgalmas, érdekfeszítő történeteket hallgatni, anekdotázni, vagyis ismert emberekről valós vagy hihető történeteket mesélni és hallani. Ezek általában csattanóval záródnak. Ennek az igénye egyidős az emberiséggel.
A reneszánsz kori itáliai alkotó, Giovanni Boccaccio (dzsovánni bokáccsó) elsőként alkotta meg azt a műfajt, mely különös emberek szórakoztató vagy épp meghökkentő történeteit igényes formában adja elő. Az elnevezés is árulkodik a műfaj újszerűségéről, hisz a novella szó jelentése: újdonság. A rövid terjedelmű, csattanós történet rendszerint valamilyen sorsfordulatot mond el, prózai formában. A hőse különös, olykor furcsa ember. Az életörömöt és igazságosságot hirdeti. Az új műfaj világhírűvé tette alkotóját.
A XIV. század Itáliájában 1348-ban egy gyorsan terjedő, halálos kór tizedelte a lakosságot: a pestis. Ezért 7 fiatal hölgy és 3 ifjú férfi a Firenze városában található Santa Maria Novella (kiejtés: szanta marijja novella) templomában elhatározza, hogy egy közeli birtokra menekül a járvány elől. Tíz napig mind a 10 fiatal naponta 1-1 izgalmas, szórakoztató történetet mesél el az arra a napra megválasztott király vagy királynő által megjelölt témában. Ez a kerettörténete Boccaccio 100 novellát tartalmazó fő művének, az 1348–1354 között keletkezett Dekameronnak.
Miről szólnak ezek a történetek? Mik keltették fel az olvasók érdeklődését? Leginkább két dolog: a humor és az erotika… Tehát a komikus, a szerelmi és erotikus elemeket sem nélkülöző, vaskosabb történetek. A novellák szereplői életszerű alakok: lovagok, erőskezű uralkodók, boldog szerelmesek, de nem ritkán pajzán férfiak, könnyűvérű nők. Őket nemcsak az Ezeregyéjszaka arab meséiből és a középkori vallásos vagy világi tárgyú műveiből ismerték. Elég volt, ha csak körbe néztek: saját koruk alakjait – sőt, akár saját magukat - is felfedezhették.
Boccaccio nem adott témajelölő címet darabjainak, ő inkább egy rövid címközleményben összefoglalja a történetek lényegét a művek elején. A novellafüzér egyik legismertebb darabja az ötödik napon elhangzó kilencedik novella. A sólyom feláldozásának hősei olyan szerelmesek, akik „kemény és siralmas megpróbáltatások után” nyerték el boldogságukat. A cselekménye röviden összefoglalható. Giovanna (dzsovanna) hűséges és erényes asszony, aki férje halála után engedte csak közelebb szívéhez az addigra elszegényedett Federigót (federígót). A férfi, legkedvesebb sólymát is feláldozta az imádott nőért. Hűségének és önzetlenségének jutalmaként Giovanna végül őt választotta férjül, ezután boldogan élhettek életük végéig. A történet cselekménye mellett fontosabb annak tanulsága: az őszinte, igaz szerelem előtt nem léteznek legyőzhetetlen akadályok. A tiszta érzelmek elnyerik jutalmukat. Giovanna mondja ki a reneszánsz szerelem egyik legfőbb vonását. Az anyagi jólétnél és származásnál is fontosabb a tiszta szerelem. Ezt a szerelemfelfogást vallja Shakespeare (sékszpír) Rómeója és Júliája is.
A gyűjtemény sikere abban is rejlik, hogy a történetek hősei nagyon életszerűek, és az eseményeket könnyed, dinamikus stílusban ismerjük meg. A novellák hangneme is nagyon sokszínű: hol humoros, hol gúnyos, hol megható, hol pajzán hangot ütnek meg. De felülmúlják a pletykázást, olykor durva anekdotázást. A művelt humanista Boccaccio a szépirodalom részévé varázsolta alkotásait. A könnyednek tűnő, de nagyon is megformált, igényes stílus nemcsak a korabeli, hanem a mai olvasót is magával ragadja.